2015. augusztus 13., csütörtök

Bevezető





Éppen a világ legunalmasabb történelem óráján ültem és szorgosan jegyzeteltem, amit a tanárnő maratoni gyorsasággal diktált, mikor a zsebemben elkezdett rezegni a telefonom. Óvatosan előhalásztam a készüléket és megnéztem, hogy ki hív. Anyu. Érdekes. Azt hittem, hogy dolgozik. Különben sem hív soha, mikor tudja, hogy iskolában vagyok. 
- Elnézést, Ms. Harper! - nyújtottam fel a kezem - Azt hiszem, hogy ezt a telefont muszáj fel vennem. Édesanyám hív.
A tanárnő nem szólt semmit, csak legyintett egyet az ajtó felé, hogy mehetek. Több sem kellett, egyből kimenekültem a teremből, hiszen ez volt az az óra, amit a legjobban utáltam. Alig értem ki az ajtón, máris fogadtam a hívást.
- Szia, anyu. - szóltam bele a telefonba kíváncsi hangon, de amint meghallottam a vonal túlsó végén a zokogást, egyből aggódóvá vált a hangom. - Mi az anyu, miért sírsz? - semmi válasz . - Haló! Anyu! Mi történt?
Bele telt legalább fél percbe, mire ki tudott nyögni egy értelmes mondatot. Nem értettem teljesen, mit mondott, de annyit le tudtam szűrni, hogy apával történt valami és éppen a kórházba tartanak.
Hirtelen nem is tudtam, mit reagáljak. Megszakítottam a hívást és berontottam a terembe. Odasiettem a padomhoz és felkaptam a cuccomat. Mindenki érdeklődve figyelt, a tanárnő pedig sopánkodva kántált valamit, amire nem is figyeltem igazán. A termet elhagyva becsaptam magam mögött az ajtót és elkezdtem rohanni. Végig a folyosón, ki az épületből, le a lépcsőn. Szerencsére könnyen sikerült taxit fognom, hiszen az iskola előtti parkolóban ilyenkor mindig áll legalább egy. Gyorsan beültem a kocsiba és a pénztárcám után kutatva csak annyit mondtam a sofőrnek, hogy minél hamarabb a kórházba kell jutnom.
Mikor odaértünk csak odanyomtam az úrnak annyi pénzt, ami hirtelen a kezembe akadt. Nem érdekelt. 
A recepcióra érve lihegve támasztottam a pultot. 
- Charles Adams. Hol találom Charles Adams-t? Ő az apám... - próbáltam kinyögni pár levegővételnyi megszakítással.
Meg sem vártam a hölgy válaszát, ugyanis láttam, ahogyan a mentősök éppen egy hordágyon tolnak valakit. Mellettük megláttam anyut. És a hordágyon... Aput.
Több sem kellett, egyből utánuk szaladtam. Anyu nem szólt semmit, csak rémülten , könnyes szemekkel nézett rám, amitől én is kétségbe estem. 
- Sajnálom, de önök nem jöhetnek tovább. A saját érdekükben. - mondta egy felbukkanó orvos, a kezével nyomatékosítva a mondandóját. 
Anyu hirtelen a nyakamba borult, és keserves zokogásban tört ki. Nekem nem ment. Fel sem fogtam igazán, mi történik.
A kórteremként funkcionáló, függönnyel ellátott részről hangok szűrődtek ki, amire mind a ketten felkaptuk a fejünket. Különböző gépek zaja és az orvosok, ahogyan egymás szavába vágnak. - Mindenki menjen hátrébb! - emelte fel a hangját a doktor, aki az előbb kitessékelt bennünket. Ezután egy tompa, ütés szerű hang hallatszott. Ezt a jelenetet hallottuk párszor.
Egyszer csak egy hosszú, sípoló hangot hallottam. Nem. Ez nem lehet. Egyszerűen nem akartam elhinni. A függöny felé kaptam, amin éppen az orvos lépett ki. Fellöktem, ahogyan próbáltam utat törni magamnak, hogy rá láthassak az ágyra. Ahogyan megpillantottam, a szememből fékezhetetlenül kezdtek el hullni a könnyek, torkomból egy enyhe sikolyt hallattam. Ott feküdt. Gépekre kötve, amik nem mutattak élet jelet. Többé már nem...

2 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Nagyon tetszik az ahogy fogalmazol, igéretes történetnek ìgérkezik...na, ezt aztán megfogalmaztam :D
    Olvasós leszek. :)
    Lauren W.
    U.i.: kiraktalak cserébe :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon szépen köszönöm és örülök, hogy tetszik az írásom. :)

    VálaszTörlés